2012. október 10.
A Szabad az Á-val, csak egy baj van.
Büdös. Na és ez alatt nem azt értem, hogy úgy általában dohos, hanem amikor az ember megindul a tánctér felé, ha nem figyel oda fel se tűnik neki az egyedüllét, olyan intenzitású izzadságszag csapja meg az orrát. Persze lehet, hogy ez nem állandó dolog, pusztán az előző fellépő által okozott katartikus élmény hozta ki a közönségből, hogy megnyíljanak a pórusok. Nem tudhatom, mivel nem voltam ott. A szagokról még mesélhetnék mert a hétvégi Fit Fat koncertturné is igazán megér egy misét. De vissza a ma estére. Ha megszokod a szagot, akkor az már egyáltalán nem zavaró. Ez fontos.
Amire mentem az a Daikaiu. Az igazság az, hogy eszembe se jutott volna, hisz azt se tudom kik ezek, ha a Schleki nem írja, hogy jók. Őszintén szólva nem bántam meg. Az Á-ba mikor megérkeztem már végzett a már korábban említett utolsó meghatározott fellépő (gondolom mert pakoltak), és igyekezett felpakolni a fent nevezett zenekar. Gondolom, hogy így történtek a dolgok, mert én maximálisan elhiszem azt a marketingfogást, hogy az alabamai csapat csak úgy beesett. És ha már a marketingnél tartunk.Kezdjük az elején: a mindent meghatározó maszkok. Az álarc arra jó, hogy az ember mögötte teljesen kifordulhat önmagából. Én ezt láttam a fiúkon. Előszöris a gitáros meg a basszer folyamatosan a közönség között táncolt lökdösődött, mutogatott, hergelt szembe nézett, mindenféle mimika nélkül, ami egy olyan szuggesszív összképet okozott, hogy még most is tisztán látom az estét. A gitáros persze kicsit aktívabban mozgott, hisz ő volt a kisebb. Volt egy pillanata, amikor egész egyszerűen bemászott egy épp aktívan egymásnak eső pár mellé egy beugró ablakba, és ott pózolt a kamerának. A pár csak egy pillanatig figyelt fel. Utána ugyanazzal a természetességgel folytatta tovább a tevékenységét. Egy másik alkalommal mikor kiszúrták, hogy zenekari fotó készülne összeálltak, de csak hogy beleseggeljenek a kamerába. És az egész koncertet áthatotta a némaság. Talán ez volt a legbetegebb dolog a világon. Egy kurva szót sem szóltak, csak mutogattak, utaltak, így ültették le a népet, hogy aztán hirtelen felugrassák őket, majd megint le. Én közönséget így irányítani, ennyire összefogni még egy zenekart nem láttam. Teljesen a hatásuk alá kerültem, mint ahogy mindenki más is rajtam kívül. Volt egy eset, amikor elszakadt a gitáron egy húr. Ekkor a gitáros ránézett a vele szemben álló emberre. Biccentett egyet, majd odadobta neki és már ment is a másikért, emezt meg otthagyta, hogy csak had játszon a gyermek. Örömteli volt ez is. Éjfél környékén mindenkit odarángattak egy közös fotózásra, ahol négyre kötelezően lelkes arcot kellett vágnunk. Természetesen megtettük. Ez az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy hazajövök. (Összefüggést ne keress.)
